„A hajléktalan emberek többsége minden ellenkező híresztelés ellenére nem Budapesten él, és Szegeden vagy Pécsett például többen élnek közterületen, mint ahányan hajléktalan szállókon. De Budapesten is úgy alszik vélhetően 1500-3000 ember a legnagyobb téli hidegben is közterületen vagy emberi lakhatásra alkalmatlan, fűtetlen épületekben, hogy közben a hajléktalanellátó intézmények 100 százalék körüli (és gyakran 100 százalék feletti) kihasználtsággal működnek. (...)
Ezek az emberek a mi honfitársaink voltak, a mi hazánkban fagynak halálra, a mi városainkban, a szabad ég alatt – vagy saját otthonukban, ha már arra sem volt pénzük, hogy fűtsenek. Végül is mindez rólunk is szól. Mi történt velünk, hogy hozzászoktunk ahhoz a botrányhoz, hogy emberek élnek az utcán? Mi az, amit ne hagynánk egymással megtörténni, ha ezt hagyjuk?
A helyettes államtitkár nyilatkozata pedig arról szól, hogy ne a politikai uralkodó osztály vagy a saját magunk felelősségét firtassuk: nincs itt semmi látnivaló, minden a legnagyobb rendben, a »hajléktalanok« nem hozzánk hasonló emberek, akiknek tisztességes lakhatásra lenne szüksége és igénye, hanem olyan furcsa lények, akik valamiért jobban érzik magukat a hidegben és a mocsokban. Így »kívánják«, így kell nekik, ők tehetnek róla – mi megtettünk minden tőlünk telhetőt.
Nem tettünk meg.”